Felkészülés

Ne féljetek! azt hiszem ez a lényeg.
Aki kicsit spirituálisabb emberekkel van körülvéve, hacsak említés szinten is de biztos hallotta, mi lesz(vagy nem lesz) 2o12-ben. Világvégével fenyegetőznek, mert a maya kalendár csak addig szól. Eljövendő walhalla szerű utópiáról mesélnek, amiket csak a kiváltságos túlélők láthatnak majd meg....rengeteg levelet kaptam már, de annak ellenére, hogy többnyire félelemkeltőek, mégsem félek. Nem hiszek a világvégében, milyen abszurd is, hogy Isten, aki játékos jókedvében minket teremtett, egyszer csak elpusztítja "munkáját", dédelgetett gyermekét. Mint ahogy mi sem, szerintem Ő sem teszi ezt.
Változások. Abban hiszek...két szememmel látom, bőrömön érzem, szívemben hallom. A jövő már elkezdődött. Egyre több ember ébredezik, kutakodik, keres...és előbb utóbb talál is. A kereső emberek megtalálják egymást, hiszen az egyénben elkezdődő változások csoportos jelleget öltenek majd. Együtt könnyebb egy célért dolgozni.
Egy ilyen forrásból jutott hozzám ez a link, amit az olvasókkal nagyon szívesen megosztok itt. Ez az egyetlen levél, amit végig is olvastam, mert az első pillanattól éreztem, hogy nem fenyeget, nem köntörfalaz. Utat mutat. Pont erre van szükségünk. Remélem számotokra is hasonlóképp hasznos lesz, mint amilyen nekem volt.

Elfogadás

Ezt gyakorlom, nap, mint nap. Nagyon nehéz, nehezebb, mint gondolnánk. Jórégen eldöntöttem, hogy nem fogok utálkozni. Mégha nem is szimpatikus valaki, mégha nagyon meg is bántott. Egyszerűen nem utálhatom. Szeretnem kell. Csak ez az egyetlen módja a megszabadulásnak. Feltétlenül, szerettel tekinteni mindenre. Mindenkire!!! Még a gyilkosokra is, még a büdös koszosakra is, még a rosszindulattól megszálltakra is. Nehéz, nagyon nehéz.
Ha utálok valamit, vagy valakit, az engem mérgez. Legyen az akár a helyzet, amiben benne vagyok.
Ma a kasszánál várakoztam. Mennem kellett volna, de persze előttem szöszmötöltek hosszú percekig. Ismerős? Már épp pattant volna valami. Valami torkom felé zúduló, majd agyamba toluló egyre csak növekedő ideg. Elkaptam még a torkom előtt, és megfogtam. Jól megnéztem magamnak. Elbeszélgettünk. Végülis időm éppen volt rá.
Ő:-Mi az, nem vagy ideges?
Én:- De, az előbb még az voltam. De elmúlt. Megnéztelek helyette.
Ő:-De menned kéne te is tudod, annyi a tennivalód még, azt sem tudják hol vagy ilyen sokáig, a mobilodat is otthonhagytad a töltőn, senki nem tud elérni.
Én: -Igen, ebben igazad van. De tudod gondolkoztam. Ha engedlek tovább, kitöltesz minden gondolatot a fejemben, és akkor nem lesz hely a többinek.A méreg mindenhol szétterül és beteggé tesz. Rájöttem, hogy örülnöm kellene a pár percnek, amit csendben eltölthetek magammal.A férjem otthon van a gyermekemmel, biztonságban. Nem hiányzom nekik, pontosan tudják hova mentem, és azt is, hogy csúcsforgalom van. Vagyis nem keveredek egykönnyen haza. Most, hogy kivettelek magamból, már érzek is. Érzem, hogy velük minden renden van, és még azt is érzem, tudom, hogy rólam ugyanezt gondolják. De különben is. Én kérdezek.
-Hé Te! Hol hol vagy? Hova tűntél?-De válasz már nem érkezett. Ő, az egóm türelmetlen része azáltal, hogy felismertem, már nem volt sehol. Megszűnt létezni.
Pár perc múlva fizettem, és kis csomagot lengetve, ragyogó napsütésben szálltam be az autómba. 4o percre dugóba keveredtem.
Bekapcsoltam a CD lejátszót, és feltekertem a hangerőt. Énekeltem egészen hazáig.
Otthon persze minden rendben volt. Vacsorát készítettem mindenkinek, játszottunk, ezernél is több mi ez? kérdésre válaszoltam, elpakoltam, elmosogattam, fürdettem, altattam...
Pár perccel később áhítatattal vágyakoztam vissza a kasszánál ácsorgás meghitt csöndjébe :D
"A dolgok sem nem jók, sem nem rosszak, csak a mi gondolataink teszik őket azzá"
Tehát megkönnyítjük az életünket, ha elfogadunk. Még azt is, hogy képtelenek vagyunk elfogadni mindent:)

Csak egy pillanat

Csak egy pillanatra hunyod le a szemed.
Csak egy pillanat!-mondják gyakran neked.
Egy pillanat rövid, vagy hosszú is akár
Képzeleted számára nincs igazi határ.

Csak egy pillanat a születés.
Egy lélegzetvétel, és kész.
Egy pillanat csak a halál,
mikor utolsó táncba hív a bál.

Csak egy pillanatra nézett a fiú jobbra
Pillanat alatt dőlt a lány világa romba.
Virágok rügyei pattannak kis sorba,
öreg fa tér örök nyugalomba.

Szerelmespár mond igen-t titokban.
Egymásratalálnak, fél-nek.
itt meg épp megfogan egy lélek
Boldogtalan dönt most úgy, hogy menne...
Az élet egy pillanat.
Abban vagy most benne!

Mikor egy pillanatra hunyod le a szemed.
Mag-adban lehetsz
Csak egy pillanat, hogy megérezd a szeretetet
mit Teremtőd ültetett el benned.
Adj és fogadj, sose félj.
A pillanat itt van.
Élj! Élj! Élj!

/by Great/

Rend és lélek

"Rend a lelke mindennek" ismerjük a szólást, amivel én sem egyetérteni, sem szimpatizálni nem tudtam.
Számomra a lélek rendje fontos, és ha a sorok között ez van, mélységesen egyetértek. Nade ha az embert általános káosz veszi körül, hogyan lehet rend a lelkében???
Csak úgy hogy rendet tesz maga körül. Vagy magában először. Rájöttem, ez a két dolog nagyon szorosan összetartozik.
Sokszor volt a lelkemben vihar és körülöttem tornádó. De mikor rend volt végre a környezetemben, jóleső elégedettség töltött el, mígnem megbomlasztotta azt egy mosatlan tányér, szétdobált gyerekjáték, vagy jobb esetben a szék karfájára vetett ruhák. A harmónia egész törékeny ekkor, és sokszor morcos-ingerült sziszifusziként próbáltam megvédeni maradék belső és külső "nyugalmamat". Mind hiába. Aztán eldöntöttem, bárhogy is néz ki a lakás vagy a gardróbom estére, nem fog idegesíteni. És lehet pillanatnyilag úgy is volt, de a nyugtalanság csak mélyült. Meg a rendetlenség is. Mindkét szinten.
Pár hete jelenem, és múltam darabkái összeálltak. Megváltozott valami. Lehet ezzel minden...
Egyfajta ismeretlen rend lett a lelkemben, s ez kihatott a mindennapos kihívásokra is. Hiszen tudom miért vagyok itt, érzem, hogy itt vagyok, amely lét, bizony hétköznapi-unalmas és állandóan visszatérő feladatokat is ró ránk.
Hirtelen megértettem, hogy a rendetlenség az egy kihívás, és egy olyan akadály, amit újra és újra át kell ugrani, akár nap, mint nap. Azonban ha szeretettel, és jelen-levéssel végezzük, mint mindent az életünkben, egyszerre nemcsak megoldandó feladatnak számít, hanem egyfajta csendes kikapcsolódásnak is, amely tevékenységben mélyen benne léve harmónia, és elégedett boldogság a jutalmunk.
Kell ennél több?
Rend lesz a környezetünkben, rend lehet a lelkünkben is. Hogy meddig? Ki tudja? De nem is számít. Csak a jelen számít.
Helyretenni egy cipőt, egy ruhát a szekrénybe akasztani, a gyerekjátékokat a dobozokba pakolni, kiporszívózni a lakást, kisúrolni a fürdőszobát, vagy elmosni egy tányért, ajándék.
Örömömet lelem a tevékenységben, bármi is legyen az.
Rend a lelke a lelkemnek.

Elengedés

Először az elválásól szerettem volna írni, de rájöttem, sokkal fontosabb az elengedés.
Egész életünkben (és még az előtt is) elválunk. De az elengedés sajnos nem automatikus. Ez elég sok problémát okozhat. Szóval ha tudjuk, hogy az elválást nem kerülhetjük ki, akkor nincs mese, az elengedésen kell dolgoznunk. Hogy elfogadjuk. Nekem ez nagyon aktuális, és fontos.
De mikor nem aktuális ez?
Azáltal, hogy a lelkünk eldöntötte (vagy eldöntötték helyettünk), hogy emberi testet öltünk megint, újra el kell búcsúznunk az ottani léttől. A családunktól azzal a szent és igaz tudással válunk el, hogy tanulni megyünk, és ha már vége az órának hazamegyünk, visszatérünk hozzájuk. Elfogadják, elfogadjuk. Ha mégis közben meggondolnánk magunkat lehet még a testet öltés előtt visszatérünk...átmenetileg.
Az anyaméhben jóesetben egy csodálatos euforikus állapotot élünk meg. Egységet az édesanyánkkal, ami nagyon emlékeztet az "hazai" állapotokra. És mivel útközben rohamosan felejtünk, nem értjük, miért löknek ki bennünket ebből a paradicsomi helyzetből, a hidegre, a hasító fénybe, a fájdalmas fülsértő zajok világába.De nincs mit tennünk. Vállaltuk.
El kell engedjük képletesen, és gyakorlatban is a minket szeretettel, meleggel körülölelő mátrixunkat.
A születésünkkel nem tanuljuk meg az elengedést.Később anyukánkat sem tudjuk elengedni, igen nehezünkre esik, ha az egyetlen személy akiben megbízunk, akit feltétel nélkül szeretünk távolodik...elmegy. De várnak ránk az intézmények, mennünk kell, minél távolabb, hisz az anyukánknak dolgoznia kell. Kell, kell, nincs mit tenni, és nekünk a legkisebb beleszólásunk sincs ebbe...
Beleszeretünk valakibe, amely érzés varázslatos, úgy érezzük szárnyaink nőttek. Csak később jövünk rá: Mi mégsem vagyunk madarak, és Isten által kapott két lábunkkal leereszkedünk, vagy szárnyainkat fájdalmasan összetörve lezuhanunk a magasságból. El kell válnunk. Már megint el kell engednünk. De képesek vagyunk rá igazából? Nem vagyunk biztosak benne...a sebeket az idő begyógyítja. De a seb attól ott húzódik...
Ahogy egyre idősebbek leszünk megtapasztaljuk az öregedést, és a halál is megjelenik a minket foglalkoztató témák között. Már semmit sem tudunk a hazánkról, ahonnan világmegváltó gondolatokkal érkeztünk...bár néha dereng valami, hogy a munka és a pénzkeresés, a mindennapi robot, a szürke hétköznapok, egyszerűen nem adhatják meg az élet értelmét. Egyszerűen kell lennie VALAMINEK ami értelmet ad!!! Határozottan érezzük a mellkasunkban. Nekünk is születik gyerekünk, amellyel beteljesedik az életünk.
Pillanatnyilag.
De még gyermekünk csodálatraméltó személyisége, fejlődésének áhítattal figyelt követése , a tőle kapott szeretet sem elegendő, hogy ne féljünk, hogy ne szorongjunk akárcsak pillanatokra is. Minél több mindenünk van, annál jobban kezdjük el félteni. A legboldogabb perceinkben furakszik be váratlanul, hívatlanul a legmegsemmisítőbb gondolat:
Mi van, ha ezt mind elveszítem? Abba biztosan belehalok.
És nem látjuk meg, hogy most írtuk alá a halálos ítéletünket. Máris haldoklunk. Nem merünk magasabbra szárnyalni...Pedig lehet elérnénk a magasságot. De erre már nincs bátorságunk, hogy kipróbáljuk. Inkább megtanulunk lemondani, ragaszkodni, felhalmozni, akarni és birtokolni. Mindent, és mindenkit. Amíg a miénk lehet.... Elengedni? Na nem, azt már nem.
Jól mennek a dolgok. Sokmindent elérhetünk ezzel az akarattal, akarással. Szeretünk élni, megbecsüljük amink van, vagy sosem elég és még többet akarunk. Minden arra utal, ez nem baj, hiszen cél mindig kell, anélkül mi értelme lenne az életnek. A gyerekünket elválasztjuk, őket is, mint minket annak idején intézményekbe küldjük, megtanítjuk mi a jó és a rossz, példát(mintákat) állítunk nekik. Neveljük, hogy belőlük is lehessen akárki...nem is akárki. VALAKI. És elfelejtjük, hogy ő mindig is a legnagyobb a legcsodálatosabb volt, anélkül, hogy diplomája lett volna, írni olvasni tudott volna. Akkor amikor idejött. Ő már akkor is a MINDEN volt. A gyerekünk most tőlünk válik le, "elhagy" bennünket, hogy a saját útját járja. De vajon elengedjük igazán?...
A halálra már nem akarunk gondolni hiszen nekünk még olyan sok időnk van. Meghalni nem jó, hisz megszűnünk létezni...birtokolni. Azzal minden összeomlik.Holott tudjuk valahol, soha, semmi sem volt semmi a miénk. Legalábbis ami rajtunk kívül van.
És akkor a halál megmutatkozik. Köztünk jár. Itt van, érezzük még a szagát is...kiráz a hideg, és életünk derekán, mikor megpihenhetnénk vége, összeroskadunk. Összeomolni látszik minden, ami eddig fontos volt, ami eddig számított. Mert se az autónk, se a bankszámlánk, de még az a nagy ambíciónk-akaratunk sem nem tudja visszahozni a szeretteinket. Perelünk Istennel, (holott valahol beugrik a szerződés eme pontja amit aláírtunk) utáljuk az életet, várjuk, hogy a nemlétező idő begyógyítsa a sebeket amik sosem tűnnek el. Felejtünk. De nem nem.
Csak azért sem engedünk.
És minél nagyobb a veszteség, minél többet élünk meg rájövünk, micsoda ajándék van még a kezünkben. A hátralévő időnk.
Elkezdünk lassan, nagyon lassan ébredezni. A köd oszlik. Megértjük és ráébredünk, hogy a sok szenvedéssel, fájdalommal járó életünk minden másodperce szükséges volt! Semmi sem történt hiába. Minden egyes pillanat szükséges volt ahhoz, hogy itt álljunk, hogy azok legyünk, akik ma vagyunk.
Emlékezünk, hogy nem vagyunk egyedül itt se, hogy itt az új hazánk, mert ide kellett jönnünk tanulni. S hogy mi is az? Azt meg fogjuk találni .
Szükség van itt ránk, és nem csak a közvetlen környezetünknek. Feladatunk van a NAGY MŰBEN hiszen mi alkotjuk azt, mégha anyagba zárva is. Itt vagyunk, mert valaha elengedtünk...minket is elengedtek. Akik már nincsenek velünk, azokat is el kell engednünk úgy, ahogy velünk tették. Bizalommal szeretettel, reménnyel, és hálával... hiszen ők is haza akarnak útjuk végén ékezni, hogy esetleg újult erővel és feladattal, ajándékokkal megrakva térhessenek vissza. Vagy csak egyszerűen várjanak ránk, ha majd újra otthonra lelünk...

Mindenkinek. Minden egyes élőlénynek feladata van. Ha ember, akkor itt a FÖLDÖN. És majd, ha innen is mennünk kell, nincs már okunk a féleleme, mert minden amit itt megszerezhettünk a miénk. Az IGAZság bennünk van. A hamis dolgok pedig úgyis itt maradnak, hogy végleg megsemmisüljenek. Minden amit magunkkal vihetünk, már bennünk van volt,és mindig is bennünk lesz. És MINDIG HALHATATLAN. Az örökkévalóság mi magunk vagyunk. Nincs is mit elveszítenünk, mert azt, ami fontos, sohasem tudjuk. Azt pedig úgyis elengeded, vagy el kell engedned, ami nem hozzád tartozik. Már nem is fontos igazán...az igazán fontos "dolgokat" mindig magaddal viszed...bárhová is mész...