2010. április 29., csütörtök

Két nyitás

Egy könyvből.

"Amikor ránézel egy másik emberi lényre, és mély szeretetet érzel iránta, vagy amikor a természet gyönyörén merengsz, és bensődben valami intenzíven reagál rá, akkor egy pillanatra hunyd be szemed, és érezd magadban annak a szeretetnek vagy szépségnek a lényegét, ami elválaszthatatlan tőled, mert az a valódi természeted! A külső forma csak átmeneti visszatükröződése annak, aki te belül vagy, ami a lényeged. Ezért nem hagyhat el soha a szeretet és szépség, míg a külső formák idővel mind elhagynak."

"Amikor a természetben sétálsz vagy pihensz, fejezd ki e birodalom iránti tiszteletedet azzal, hogy teljesen ott vagy! Maradj nyugton! Nézz! Hallgass!Lásd, ahogy minden állat és növény teljesen önmaga! Ők-az emberekkel ellentétben-nem hasítják magukat ketté. Nem egy önmagukról alkotott mentális képen keresztül élnek, s ezért nem kell azzal foglalkozniuk, hogy ezt a képet védjék és erősítsék. A szarvas önmaga. A nárcisz önmaga."

/Eckhart Tolle: Megszólal a csend/

2010. április 27., kedd

Köpeny

Sokat hallok mostanában a Föld nevű bolygóról és több megvilágításból szemlélem most az ezzel kapcsolatos információkat.
A Föld napja alkalmából sokan nem feledkeznek megemlékezni milyen fontos is, hogy a főbérlőnket tiszteljük, és szeressük annyira, hogy nem öljük meg. Mert talán akkor nincs hol laknunk? Vagy mert Ő az egyetlen FőFőbérlő?
Gondolkoztam.
Kezdem nem sajnálni a Földet. Együttérzek vele.
A Föld, mint minden isteni teremtmény tudattal rendelkezik. Egy darab kő is, a növények, állatok, az emberek, a bútorok, stb... Minden. Csak más más rezgésszinttel, ezáltal tudatossággal bírnak.
Szóval a Föld pontosan tudja, hogy albérlői-akik kétlábon járnak-mennyire hálátlanok(többségük), hogy el is felejtették, hogy ingyen lakhatnak, (a rezsin kívül nincs bérleti díj) hogy csak vigyázni kéne a bútorzatra, mint ahogy a szerződésben foglaltatik. A Föld nem hülye, és nagyon is türelmes. De ugye Ő is eljuthat arra a pontra, hogy elege lesz. Elege abból, hogy tele rakják szeméttel, hogy kizsákmányolják, hogy mérgezik, hogy pusztítják. A türelem véges, és mit mondjak, igaza van. Háborog. Ő tudja, hogy túl fogja élni az összes albérlőjét. Őt nem kell sajnálni. Ő majd meggyógyítja magát. Minden élőlénynek van öngyógyító képessége. Micsoda nagyképűség az ember részéről, hogy félti a Földet a pusztulástól.
Isten lakóhelyül teremtette a Földet az ember számára. Az ember számára, akinek az a feladata, hogy visszataláljon hozzá. De a visszaúthoz szükséges jegyet a Földön kell megváltania. Békét kell(ene) sugároznia, külső-belső harmóniát teremtve alkotni, és fejlődni.
Ezzel ellentétben harcol saját magával, másokkal, és még a Földdel is. Micsoda buta lény. Láttatok már állatot folyót szennyezni, vagy esőerdőket kiirtani, vagy vizet pazarolni? Az állatok tökéletesen betartják a természeti törvényeket. Akárhogyis küzdenek a túlélésért, Ők tökéletesek. És "jutalomból" még meg is esszük őket. Jó lenne, ha ezek a pozitív tulajdonságok átjönnének belénk is, de mint tudjuk, a valóságban pont az ellenkezője történik. Na igen, hiszen a halott test nincs már birtokában ezeknek.
Tehát a Föld, mint érző tudatos lény, meggyógyítja éppen magát. Kihányja a szemetet, mint beteg ember a gyomrában rothadó emészthetetlen ételt. Lerázza magáról a sok terhet, zsörtölődik(joggal), és kisírja, kimérgelődi magát.
Meg fog gyógyulni! De mi nem gyógyíthatjuk meg. Nekünk védenünk kell, rendeltetésszerűen használni. Ezt meg kell értenünk.
Nem is olyan sokára megemelkedik a rezgésszáma, és szelektál, kinek ad továbbra is hajlékot. Egészségesebb lesz, mint valaha, mert egészséges sejtek fogják lakni.
Szóval nekünk nem kellene aggódnunk a föld pusztulásán, annál inkább a magunkén. De sokat tehetünk még...míg van időnk.

2010. április 25., vasárnap

Április. Az vagyok

Ha választanom kellene melyik hónap lennék szívesen, akkor a májusra, de méginkább a júniusra voksolnék.
De én április vagyok.
A hónap, amivel hadilábon állok.
A márciust mindig szerettem, hisz az a remény hónapja, ami a tél végét hirdeti. A tavasz kopogtat, mégha az ajtónyitásra néha vissza-vissza lép bizonytalanul.
A május csodálatos, meleg, minden szeretetével, a megújulás állandóságával, várakozásteli. Már csak egy lépés a nyár.
Ki ne szeretne május lenni?
Egyik nap a reggeli napsütésből valóságos hóvihar kerekedett. A látványtól kapott sokkból azt hiszem nappali transzba estem ...fényt hozott.
Szóval hiába is háborgok.
Én vagyok az ízig-vérig ÁPRILIS!
A hónap bennem él, én pedig benne.
Reggel napsütéssel a szívemben ébredek, tele tettel, beindítom és elfogadom a természet folyamát, bimbót fakasztok, hisz az újjászületés szikrája ott van bennem.
Másnap, vagy még aznap, vagy a következő másodpercben ebből lehet csak a szomorúság marad. Bánat, elmúlás, félelem, csupa kétség. És leszakítom a növekvő bimbót. A természet azonban tökéletes. Szerencsé(m)re vannak ellenálló bimbók a hóviharral szemben. A tavasz, a megújulás sosincs veszve. Mindig van, aki túléli a vihart, a pusztító szelet... a rombolás sosem teljes...a természetben mindig vannak túlélők.
Esek, mint az eső, ragyogok, mint a nap, pusztítok, mint a vihar, felkavarok, mint a tavaszi szél.
Csípős vagyok, mint az áprilisi reggel, vagy éppen mosolyt fakasztok, mint a felhők mögül váratlanul előbújó napsugarak.
Szeszélyes vagyok, de nem megbízhatatlan. Hiszen azzal mindenki tisztában van, hogy az április, már csak ilyen. Tehát kiszámítható.
Vajon lehet az áprilisból június? Mert ha igen, akkor a januárból és a szeptemberből is lehet.
Akkor eljöhet a pillanat, mikor nem lesznek már évszakok. Különbségek sem... mert akkor már nem lesz szükségünk rá. Akkor egy lesz minden.
A minden egy korszaka. Az örök június.
De addig is forgunk körbe, körbe...párszor.
Történet az áprilisról, aki június szeretne lenni :)

2010. április 24., szombat

A győztes egyedül van

Nem tudom ki hogy van vele, de általában a könyvek után amit olvasok, kis szomorúság is befurakszik a többi érzelem, gondolat közé.
Mert sok könyv tükör. Mert ráébredek közben saját hibáimra, a közönyösségemre a sekélyességemre, az anyaghoz való kötődésemre, és nem utolsó sorban szomorú vagyok, ha egy jó könyvet elolvasok, mert vége van :)
Ezek szerint "jó" könyvek kerülnek mostanában hozzám... ez sem véletlen, hiszen a könyvek találnak meg minket.
Nemrégen tettem egy kis fogadalmat, mégpedig, hogy az egyensúlyt a számítógépről a könyvek, és a lelki fejlődés felé fordítom. Nem erőltetem, hanem magamtól is igényem van arra, hogy kikapcsoljam a gépet, és inkább olvasni megyek esténként.
Tegnap, éjjel egy körül fejeztem be egy fantasztikus könyvet a zuhanyzó kövén ülve. Mikor itt volt az alvás ideje, márcsak két fejezet hiányzott a végéig, és tudtam,úgysem tudok elaludni, ha nem tudom meg a végét. Régen izgultam már történeten ennyire.
A könyvet Paulo Coelho írta, és karácsony óta vár rám türelmesen a szekrényben.
Régebben faltam a könyveit, és alig vártam, hogy a legújabbakat bekebelezzem, de ez még számomra is ismeretlen okból, váratott magára.
A címe: A győztes egyedül van.
Teljesen másra számítottam, a könyve egem speciel sokkolt, úgyhogy a végeztével sem sikerült álomba zuhannom, egy jóideig. Ezek szerint az éjjel álmatlanságra lettem predesztinálva. Bár igaz, az én döntésem volt, hogy befejezem.
A könyv az úgynevezett Szuperosztály, a szupergazdagok, hírességek világát mutatja be(a cannes-i fesztiválon keresztül, mindössze 24 órában), és azokét, akik az élet értelmét csak a pénz, hírnév, csillogás alapján mérik hiszik, majd valójában sosem találják meg, hiszen boldogtalanabbak, és elégedetlennek, mint a "halandó" embertársaik. Hihetetlen belső részletességgel ír a modell, és a filmvilág kívülről cukormázas, belülről kegyetlen világáról, egy központi, szerelmi szálat vezetve egy olyan ember szemszögéből, akit a könyv alapján gyűlölnünk kellene(nekem sosem lesz szimpatikus)... Ő megmutatja, hogy a jó és a rossz, az áldozatvállalás, az őrült és a normális szerelmes mennyire pengeélen táncolnak. Ő a szerelemért még univerzumokat is képes elpusztítani(embert ölni), hogy ezáltal áldozatot mutasson be a szeretet oltárán, isten által vezetve, egy küldetést beteljesítve, mint a "Sors Keze".
Továbbá elénk tárul, hogy manapság egy pár szuperosztálybeli ember irányítja az életünket, a jövőnket, hogy miket szeressünk, mi legyen az etalon, mit vegyünk fel, stb... És a háttérben, csak érdekek munkálkodnak, rombolnak a hatalomért, a világuralomért...
Coelho-hoz nem "illő" bonyolult, többszálonfutó cselekményt vezet, de mégiscsak a tőle megszokott mély mondanivalóval és megdöbbentő részletességgel a kulisszák mögé és emberi lelkekbe, gondolatokba bekukkantó, teljesen valódinak tűnő thrillert olvashatunk.
Ha a hírnévre, csillogásra, gazdagságra vágyó egyén lennék, most végleg kiábrándultam volna ebből a világból.
Így végleg végleg:))
Nem áhított ez, hanem sekélyes, veszélyes, és sajnálatra méltó, hogyan veszítik el az emberek a méltóságukat, hogyan adják el a lelküket, akár 15 perc hírnévért....és pontosan azzal fizetnek, ami a legdrágább. Az életükkel. Vagy így, vagy úgy...

2010. április 20., kedd

Gondolatok a tópartról

Mire jó, ha egy verőfényes reggelen kimész fiaddal a tópartra, kedvenc hobbijának hódolni: kavicsot dobálni.
Minden nyugodt, csak a szellő fújdogál, csodálatos április reggel. Látod, hogy gyermeked mennyire felhőtlenül boldog, hogy veled lehet. Hogy csak rá figyelsz, együtt lehettek. Ő csak arra figyel, amit éppen csinál. Te meg folyamatosan gondolkodsz. Nem igaz, hogy csak rá figyelsz...de jó is lenne leállítani az állandó mentális mókuskereket.
Ő még nem agyal, csak a mában, a mának él. Irigylésre méltó.
És sajnálom is, mert el fogja felejteni ezt a képességét. Hogyan tudnám megőrizni a gyermeki boldogságát, hogy ne furakodjon be a "kis énjének" állandó monoton zaja, gondolatfolyama?
Sehogy.
Vajon mikor érkeznek fejébe az első "nem odavaló" gondolatok?
Úgy döntök, nem kutatom a választ, úgysem találom meg... nem most...inkább vele együtt gyakorlok. Ő a gurum. Csak nézem, és próbálom a pillanatot élvezni, a szelet az arcomon, a nap melegét a csupasz bőrömön, a kacsákat, a kavics csobannását, ahogy elmerül a kristálytiszta vízben. Nem akarok gondolni semmire....
És akkor jön egy gondolat:)
"A gyerekekben az a rossz, hogy felnőnek."

2010. április 19., hétfő

Egy bölcs gondolat

"Az egyszerű dolgok egyúttal a legkülönlegesebbek is, de csak a bölcs láthatja azokat."
/Paulo Coelho/

2010. április 12., hétfő

Viszonosság

A kéz nem csak markol de ad is.
A száj nem csak ízlel, hanem beszél.
Az orr szimatol, és lélegzik is.
A szem lát, ugyanakkor mutat.
A fül fülel, és egyensúly tart.
A kezünk önzetlenségre tanít.
A szánk köszönésre oktat szóban és dalban.
Az orr arra int, hogy tanuljunk a környezetünkről.
A szem arra, hogy mutassunk őszinteséget és együttérzést.
A fülünk pedig az egyensúly csínját bínját kutatja.
Valamennyi részünk ad, és befogad.
A viszonosság elvén működnek, ami eredendő tulajdonságunk.
Ha az érzékszerveink ilyen nemesek, nem kéne nekünk is?
Egy elkötelezett ember, olyan belső erőt, és karizmát sugározhat, ami a hétköznapi szem számára láthatatlan. Tudományosan azt hisszük, hogy a szem csak szem, egy szerv, tapasztalatból viszont tudjuk, hogy a szem, a lélek virtuális ablaka. Ahhoz, hogy jellemünket hasonlóképpen elmélyítsük, természetünk eredendő nemességének megfelelően kell élnünk.
Érzékszerveink nem csak információgyűjtő részlegek, hanem kifejezési csatornák is egyben.

/forrás:Meng-Ming-Tao: a Tao 365 gyöngyszeme/

2010. április 10., szombat

Kiss the rain

Mi fontos?

Nekem mindig más.
A változás csak örök.
Míg babakorban voltam, valószínű a szeretet és törődés volt a legfontosabb igényem. Na meg az evés. Aztán a játék öröme. Majd az óvodában, hogy legyenek barátnőim, és babáim.
Az iskolában a társas kapcsolatokra úgyszintén szomjaztam, és volt egy rakás tárgyakra vonatkozó vágyam. Legfőképp a Barbie. De sosem kaptam.
Az is fontos volt, hogy szeressenek. A szüleim szeretete magától értetődő volt. Akartam, hogy népszerű legyek, és sokat dicsérjenek.
A középiskolában csak azt akartam, hogy hagyjanak békén, és minél előbb fejeződjön már be. Addigi életem legsötétebb szakaszára emlékszem. Nagyon utáltam a gimit. Sokat szenvedtem, és igaz barátom sem volt. Mindenkit ellenségnek tekintettem, és persze fontos volt, hogy a fiúk szépnek találjanak. Pedig nem voltam az. Egy mégis észrevett. Az iskola legnépszerűbb fiúja, ez mégsem emelte önbecsülésemet sőt, inkább még inkább a földbe döngölte. És senki (beleértve engem is persze)nem értette mit keresek mellette. Ja és még akartam legalább 1o plusz kilót. Nagyon szenvedtem a vékonyságomtól.
Ha a gimnázium a legsötétebb, akkor a főiskola a legfényesebb időszak volt számomra, és az egyik legboldogabb, legönfeledtebb, legfelelőtlenebb 4 évét töltöttem el ott. Távol a szülőktől, mégis az oltalmuk, támogatásuk alatt, de szabadon. Ami fontos volt: A tanulás nem annyira inkább a bulik, a társaság, barátok, és persze a fiúk. Meg a cipők, ruhák(amit persze a saját ösztöndíjamból teremtettem meg magamnak. nagyon ösztönzőleg hatott ez különösképpen a vizsgaidőszakokban.).
A főiskola elvégzése után a legfontosabb az volt, hogy legyek valaki. Hogy megtaláljam az álommunkát, az álomkarriert fussam be, álomfizetéssel. Ilyenekről álmodoztam, és néha az álmok valóra válnak. Még az álompasit is ekkor kaptam. Na nem ajándékba...inkább el:))
Képes voltam éjt nappallá téve dolgozni, de élveztem. Fontos volt a pénz, és amit azon megvehettem. Fontosak lettek a barátok nagyon. Még ma is barátaim . Igaz barátokat találtam és változatlanul fontos volt a tárasági élet. És a szerelem holtversenyben az első helyen. Meg az, hogy jól nézzek ki. Babakoromat leszámítva nem tudok olyan időszakról, mikor ez nem volt fontos :) Hát igen a hiúság nem hiába az egyik főbűn :))
Mikor úgy látszott minden, amit eddig felépítettem romokba dőlt, az élet megmutatta, semmi más nem fontos, csak az egészség. Nagy árat fizettem érte. És akkor már csak az, és a család volt a fontos. A jövőbeli. Le kellett mondanom sokmindenről, hogy megkaphassak sokmindent. Mindent.
Ma a legfontosabb a fiam. Az egészségünk, a kiegyensúlyozott életvitel. Minél kevesebb stressz. Megmaradtak az igaz barátok. Fontos, hogy ápoljuk ezeket a kapcsolatokat.
Érzem, nemsokára megint fontos dolog következik, egy másik úton, ahol minden eddigi fontos megmarad és újabbak jönnek.
Mi a fontos 4o, 5o, 6o évesen? A szeretet, gondoskodás, az egészség a család. Ezek örök dolgok, sosem változnak. Igyekszem megőrizni. És mellette a változó önmagamat is. Nagyon nehéz ennyi változás után tudni kik is vagyunk valójában. Lerázni a múlt béklyóit, mégis tisztelni azt, de nem sokat foglalkozni vele. Nem félni a jövőtől, csak élni a mostot. Azt hiszem ezt még nem is említettem, pedig pontosan tudom: Ennél sosincs fontosabb.
Akkor miért megy ez a legkevésbé????

2010. április 8., csütörtök

Öregedés

Egy biztos. Minden egyes szekundummal, kevesebb van valamiből. És ez az időnk. Tik-tak tik-tak, mintha egy nagy kozmikus verseny résztvevői lennénk. Hogy ki nyeri meg a versenyt? Kétségkívül csak azok, akik visszatalálnak a Forráshoz. Míg emberként élünk, lehetünk csak győztesek.
Tehát nem sok időnk van. Igaz, a versenyt egy pillanat töredéke alatt is megnyerhetjük. Szóval azért van esélyünk.
Mi az oka, hogy mégis oly kevesen érnek célba? Talán a céltalanság.
A célt megtalálni. Jó kis cél.

Nem akarok öreg lenni, és mégis sokáig akarok élni. Micsoda önzés, micsoda utópia.
De mégis. Mióta rongyosra néztem és olvastam a Twilight -Saga-t állandóan ez jár a fejemben. Sosem halni meg. Örökké élni, boldogan. Nem meghalni. De hát úgyis az jön a végén nem?
Vagy a halhatatlansághoz mégiscsak meg kell halni??????

Összességében boldog vagyok. Vagyis több, a boldog napjaim száma egy évben, mint a boldogtalan. Én már szerencsésnek mondhatom magam. De nekem ez nem elég. Mert minden elmúlik egyszer. Minden megszűnik. Látni fogom valószínű a szüleimet meghalni, és ahogy az idő megy, egyre csak rosszabbra fordulnak a dolgok. Öregedés, betegség, hiány, magány, meg még ki tudja mi.
Az ember képes éveket úgy leélni, hogy azt hiszi halhatatlan. Úgy éli a mindennapjait, hogy nem is gondol az elmúlásra. Micsoda könnyelműség. Mintha a legfontosabb az lenne, kire szavazunk, vagy hogy ki csap be, mennyi adót fizetünk be, vagy mennyit keresünk, utál e a főnökünk, megcsal e a férjük, meg ilyenek. Ezek most lényegesek persze, de ha belegondolok, a végén ezeknek már úgysem lesz semmi értelme.
Mégis az élet a lehető legnagyobb esély, amit egy lélek kaphat. Hogy megszűnjön a körforgás, hogy egyszer hazataláljunk...az öröklétbe.
Próbálok nem gondolni ilyenekre. De 32 leszek nemsokára, és lehet a korral jár, de jönnek ezek a gondolatok is. Na nincs azért sok időm rajta rágódni de mégis. Most megengedem magamnak a mélázást. Senki sem szeret szomorú dolgokra gondolni. A mi kultúránkban a halál, meg az öregedés, egyenesen "bűn". Az utóbbit, szinte büntetik is. De érzem, hogy egyik sem igaz.
Azzal, hogy megszülettünk kódolva van a halálunk, tehát ahogy a születésre a halálra is több súlyt kellene fektetni. De főleg arra, ami közte van. Én nem akarom zombiként egy meghatározott program szerint leélni azt a kevés időt, amit életnek hívnak. Mert ami közte van, az a lényeg: AZ ÉLET. És ha erre koncentrálnánk, akkor talán a halált is el tudnánk fogadni. Vagy legalábbis tisztelni. Meg az öregeket is.Meg a saját öregedésünket is. Mert a mi generációnk is lesz öreg, idős, és hogy ez egy méltóságteljes, hasznos, és aktív időszak(kb 2o-3o év) legyen az életünkben, ahhoz csak mi járulhatunk hozzá. Most.
És itt a szemránckrém nem sokat segít.

Tiszta Lap

Jó is így kezdeni.
Nem hittem, hogy az ember ilyen gyorsan megtud változni, akármi hatására is. Pedig így van. Tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy a változáshoz elég egy pillanat is, hiszen az idő, mint olyan, nem létezik. Illúzió. Mint minden.
Ez foglalkoztat leginkább.
Kilépek most a babablogok világából, és inkább elkezdem kutatni magamat. Ki is vagyok, honnan jöttem. Mégis a legfontosabb, hogy hová tartok.
Egy célom van: "A HALHATATLANSÁG".
Minden más, csak eszköz. Olyan, mintha vak lennék, vagy legalábbis a szemem be van kötve. Ott van az orrom előtt valami, mégsem látom. Csak hallom, mert hív. Idegesít, és nem akarok időt vesztegetni. Mennem kell, hogy megtaláljam.
Elindulok hát.