2010. május 10., hétfő

Elengedés

Először az elválásól szerettem volna írni, de rájöttem, sokkal fontosabb az elengedés.
Egész életünkben (és még az előtt is) elválunk. De az elengedés sajnos nem automatikus. Ez elég sok problémát okozhat. Szóval ha tudjuk, hogy az elválást nem kerülhetjük ki, akkor nincs mese, az elengedésen kell dolgoznunk. Hogy elfogadjuk. Nekem ez nagyon aktuális, és fontos.
De mikor nem aktuális ez?
Azáltal, hogy a lelkünk eldöntötte (vagy eldöntötték helyettünk), hogy emberi testet öltünk megint, újra el kell búcsúznunk az ottani léttől. A családunktól azzal a szent és igaz tudással válunk el, hogy tanulni megyünk, és ha már vége az órának hazamegyünk, visszatérünk hozzájuk. Elfogadják, elfogadjuk. Ha mégis közben meggondolnánk magunkat lehet még a testet öltés előtt visszatérünk...átmenetileg.
Az anyaméhben jóesetben egy csodálatos euforikus állapotot élünk meg. Egységet az édesanyánkkal, ami nagyon emlékeztet az "hazai" állapotokra. És mivel útközben rohamosan felejtünk, nem értjük, miért löknek ki bennünket ebből a paradicsomi helyzetből, a hidegre, a hasító fénybe, a fájdalmas fülsértő zajok világába.De nincs mit tennünk. Vállaltuk.
El kell engedjük képletesen, és gyakorlatban is a minket szeretettel, meleggel körülölelő mátrixunkat.
A születésünkkel nem tanuljuk meg az elengedést.Később anyukánkat sem tudjuk elengedni, igen nehezünkre esik, ha az egyetlen személy akiben megbízunk, akit feltétel nélkül szeretünk távolodik...elmegy. De várnak ránk az intézmények, mennünk kell, minél távolabb, hisz az anyukánknak dolgoznia kell. Kell, kell, nincs mit tenni, és nekünk a legkisebb beleszólásunk sincs ebbe...
Beleszeretünk valakibe, amely érzés varázslatos, úgy érezzük szárnyaink nőttek. Csak később jövünk rá: Mi mégsem vagyunk madarak, és Isten által kapott két lábunkkal leereszkedünk, vagy szárnyainkat fájdalmasan összetörve lezuhanunk a magasságból. El kell válnunk. Már megint el kell engednünk. De képesek vagyunk rá igazából? Nem vagyunk biztosak benne...a sebeket az idő begyógyítja. De a seb attól ott húzódik...
Ahogy egyre idősebbek leszünk megtapasztaljuk az öregedést, és a halál is megjelenik a minket foglalkoztató témák között. Már semmit sem tudunk a hazánkról, ahonnan világmegváltó gondolatokkal érkeztünk...bár néha dereng valami, hogy a munka és a pénzkeresés, a mindennapi robot, a szürke hétköznapok, egyszerűen nem adhatják meg az élet értelmét. Egyszerűen kell lennie VALAMINEK ami értelmet ad!!! Határozottan érezzük a mellkasunkban. Nekünk is születik gyerekünk, amellyel beteljesedik az életünk.
Pillanatnyilag.
De még gyermekünk csodálatraméltó személyisége, fejlődésének áhítattal figyelt követése , a tőle kapott szeretet sem elegendő, hogy ne féljünk, hogy ne szorongjunk akárcsak pillanatokra is. Minél több mindenünk van, annál jobban kezdjük el félteni. A legboldogabb perceinkben furakszik be váratlanul, hívatlanul a legmegsemmisítőbb gondolat:
Mi van, ha ezt mind elveszítem? Abba biztosan belehalok.
És nem látjuk meg, hogy most írtuk alá a halálos ítéletünket. Máris haldoklunk. Nem merünk magasabbra szárnyalni...Pedig lehet elérnénk a magasságot. De erre már nincs bátorságunk, hogy kipróbáljuk. Inkább megtanulunk lemondani, ragaszkodni, felhalmozni, akarni és birtokolni. Mindent, és mindenkit. Amíg a miénk lehet.... Elengedni? Na nem, azt már nem.
Jól mennek a dolgok. Sokmindent elérhetünk ezzel az akarattal, akarással. Szeretünk élni, megbecsüljük amink van, vagy sosem elég és még többet akarunk. Minden arra utal, ez nem baj, hiszen cél mindig kell, anélkül mi értelme lenne az életnek. A gyerekünket elválasztjuk, őket is, mint minket annak idején intézményekbe küldjük, megtanítjuk mi a jó és a rossz, példát(mintákat) állítunk nekik. Neveljük, hogy belőlük is lehessen akárki...nem is akárki. VALAKI. És elfelejtjük, hogy ő mindig is a legnagyobb a legcsodálatosabb volt, anélkül, hogy diplomája lett volna, írni olvasni tudott volna. Akkor amikor idejött. Ő már akkor is a MINDEN volt. A gyerekünk most tőlünk válik le, "elhagy" bennünket, hogy a saját útját járja. De vajon elengedjük igazán?...
A halálra már nem akarunk gondolni hiszen nekünk még olyan sok időnk van. Meghalni nem jó, hisz megszűnünk létezni...birtokolni. Azzal minden összeomlik.Holott tudjuk valahol, soha, semmi sem volt semmi a miénk. Legalábbis ami rajtunk kívül van.
És akkor a halál megmutatkozik. Köztünk jár. Itt van, érezzük még a szagát is...kiráz a hideg, és életünk derekán, mikor megpihenhetnénk vége, összeroskadunk. Összeomolni látszik minden, ami eddig fontos volt, ami eddig számított. Mert se az autónk, se a bankszámlánk, de még az a nagy ambíciónk-akaratunk sem nem tudja visszahozni a szeretteinket. Perelünk Istennel, (holott valahol beugrik a szerződés eme pontja amit aláírtunk) utáljuk az életet, várjuk, hogy a nemlétező idő begyógyítsa a sebeket amik sosem tűnnek el. Felejtünk. De nem nem.
Csak azért sem engedünk.
És minél nagyobb a veszteség, minél többet élünk meg rájövünk, micsoda ajándék van még a kezünkben. A hátralévő időnk.
Elkezdünk lassan, nagyon lassan ébredezni. A köd oszlik. Megértjük és ráébredünk, hogy a sok szenvedéssel, fájdalommal járó életünk minden másodperce szükséges volt! Semmi sem történt hiába. Minden egyes pillanat szükséges volt ahhoz, hogy itt álljunk, hogy azok legyünk, akik ma vagyunk.
Emlékezünk, hogy nem vagyunk egyedül itt se, hogy itt az új hazánk, mert ide kellett jönnünk tanulni. S hogy mi is az? Azt meg fogjuk találni .
Szükség van itt ránk, és nem csak a közvetlen környezetünknek. Feladatunk van a NAGY MŰBEN hiszen mi alkotjuk azt, mégha anyagba zárva is. Itt vagyunk, mert valaha elengedtünk...minket is elengedtek. Akik már nincsenek velünk, azokat is el kell engednünk úgy, ahogy velünk tették. Bizalommal szeretettel, reménnyel, és hálával... hiszen ők is haza akarnak útjuk végén ékezni, hogy esetleg újult erővel és feladattal, ajándékokkal megrakva térhessenek vissza. Vagy csak egyszerűen várjanak ránk, ha majd újra otthonra lelünk...

Mindenkinek. Minden egyes élőlénynek feladata van. Ha ember, akkor itt a FÖLDÖN. És majd, ha innen is mennünk kell, nincs már okunk a féleleme, mert minden amit itt megszerezhettünk a miénk. Az IGAZság bennünk van. A hamis dolgok pedig úgyis itt maradnak, hogy végleg megsemmisüljenek. Minden amit magunkkal vihetünk, már bennünk van volt,és mindig is bennünk lesz. És MINDIG HALHATATLAN. Az örökkévalóság mi magunk vagyunk. Nincs is mit elveszítenünk, mert azt, ami fontos, sohasem tudjuk. Azt pedig úgyis elengeded, vagy el kell engedned, ami nem hozzád tartozik. Már nem is fontos igazán...az igazán fontos "dolgokat" mindig magaddal viszed...bárhová is mész...

1 megjegyzés:

hermi67 írta...

Drágám,a lelkemből beszéltél:-)♥ És kicsit bőgtem is:-).